Nem a víztől volt nedves az arcuk… Legalábbis most az egyszer biztosan nem attól… Láttunk már elköszönni sok kiválóságot a magyar úszósportban, mégsem nézett ránk annyi könnyes szem, mint amikor Kalmár Ákos a veszprémi 4×200-as gyorsváltó tagjaként leúszta pályafutása utolsó kétszáz méterét versenyzőként a debreceni rövidpályás ob-n, majd a döntőt követően mindenki megölelte, előkerültek az alkalomra gyártott pólók, amelyekre aztán búcsú gyanánt rákerültek az aláírások.
S hogy mit mond ez a kép, amelyen a világbajnoki ezüstérmes Betlehem Dávidból törnek elő az érzelmek Ákos mellkasán? Leginkább azt, amit a kívülállók sokszor oly kevéssé érzékelnek: hogy a versenyeken hiába kell magányosan harcolni a falak és a kötelek között, az úszás alapvetően csapatsport. Mert az eredményeket abban a néhány percben, azon a néhány száz méteren kell kiharcolni – felkészülni viszont a többiekkel együtt töltött, megszámlálhatatlan mennyiségű óra és kilométerek százaz és ezrei során kell.
És ezt igazán jól csakis csapatban lehet – márpedig ma Magyarországon az egyik legnagyszerűbb, leginkább összetartó és tán nem véletlenül legsikeresebb műhely a Balatoni Úszóklubé, ahol Rasovszky Kristóf, Betlehem Dávid és Kalmár Ákos évek óta edz kőkeményen (most csatlakozott hozzájuk Sárkány Zalán; azonnal látszott nála is a minőségi ugrás), és ahol ugyan Kristóf és Dávid szállítja a kiemelkedő eredményeket, ám nyilatkozataikban állandóan előkerült Ákos is, akinek különleges személyisége és gondolkodásmódja, továbbá elképesztő edzésmunkája állandó támaszt jelentett a társaknak.
Ő is hasonlóan nagy reményekkel indult, mint Dávidék, volt junior Európa-bajnok medencében, érmes nyíltvízen, felnőtt magyar bajnok, 2020 nyarán olyan 1500-at repesztett a Covid-lezárásokat követő első nyári nemzetközi viadalon, hogy tőle zengett a Margitsziget; a nagy áttörés azonban elmaradt a felnőttek között. Ennek ellenére szinte végig teljes odaadással edzett, adta a tanácsokat elsősorban a két fiatalnak, Dávidnak és most már Zalánnak, akik ezért rendre a kamerák előtt hálálkodtak neki. Ebből is érzékelhető: Ákos nem egy volt a sok közül.
Más kérdés, hogy Szokolai László mester egyre több mérés alapján volt kénytelen kimondani a sajnálatos konklúziót: Ákos egyszerűen elérte a teljesítőképessége határát, biológiai-fiziológiai mutatói egytől egyig azt sugallják, akármennyit edzhet, egyszerűen nem tud már annyit fejlődni, hogy komoly esélye legyen nemzetközi szinten hasonló eredményekre, amilyeneket Rasóék szállítanak. Bármennyire is kegyetlen dolog ezt elmagyarázni egy 23 esztendős fiatalembernek, az edzői őszinteség a hitelesség alapja: nem áltathatja a tanítványát azzal, hogyha még beletesz hónapokat, éveket, akkor meglesz az eredménye. Tudnia kell, nincs olyan edzésmódszer, amely felülírná az élettan törvényszerűségeit – azaz meg kell kapnia az esélyt, hogy döntsön: folytatja ilyen kondíciók mellett, vagy bőven jó időben kezd egy új életfázist, amelyben megtalálhatja azt, ami hasonló örömet okoz, mint az úszás, és tán még több sikerrel is kecsegteti.
Ákos reálisan látta: neki a második opciót kell választania. Az őszi hónapokat még végigdolgozta, hogy ne csak úgy csendben köszönjön el, hanem a lehető legméltóbb módon: a Rasóékkal vállvetve kiharcolt váltóéremmel a nyakában.
És persze… könnyekkel a szemében.
Mindent köszönünk, Ákos.
